Mindig történik valami emlékezetes. Ha másért nem, későbbi nosztalgia gyanánt érdemes a megörökítés dobozába zárni.
Elköszönök innen (is)
Úgy döntöttem, - bár még némi szépítgetni való van az új blogon - átköltözöm a naplómmal is ide:
Szóval, gyakorlatilag semmi nem változott, csak a "lakosztályom", újabb, könnyebb, innen is ugyanazon "locsogásaim" , élményeim örökítődnek meg.
Megyek, máris posztolok egyet :)
Elköltöztem a kotyvasztóssal
Egyelőre a gasztroblogomat pakoltam át ide:
Semmi nem változott, csupán az egyszerűség kedvéért: könnyebben kezelhető.
Bár a freeblogos naplóval, gasztrobloggal rengeteget dolgoztam, hogy ilyen legyen, amilyen. Sablon, esztétikum, stb... - aki freeblogol az tudja, nem egyszerű ízlésessé tenni a hátteret, ami nem elhanyagolható a tartalom mellett. Előnye: testreszabott, egyedi. Azonban van az úgy, hogy jön egy új és mintegy próbaként is félretesszük a régit. Egy időre legalábbis.
Valamikor ezzel a bloggal is költözöm, van némi korrigálni való az exportálást követően, addigis, ha van amiről, itt írok még.
Tejföles húskockák uborkamártásban
Így, tavaszelőn egyre inkább kívánjuk a tavaszi ízeket, friss zöldségeket, ezért háttérbe szorul a kamrában a jó kis savanyúság.
Arra gondoltam, hogy Gergely Éva jól bevált receptjét ismét előveszem, módosítok rajta egy picit. Így készült el az uborkás szelet kissé színesebb variációban.
A teljes recept itt olvasható.
Sándor-napi pizza
Nálunk a pizzasütés mindig rendszerességgel bírt. Legtöbbször "mi van a hűtőben?" alapon, mint oly sok készítmény ami kedvet hozott a gasztroblogoláshoz.
Az utóbbi hónapokban azonban ritkaságszámba megy időhiány miatt, hogy pizzát sütök. Bár hála a kenyérsütőgép feltalálójának, mára már sokkal könnyebb , hisz délelőtt odateszem, amíg a takarítással dolgozom, a pizzatészta is szépen előkészül nyújtásra, sütésre.
A hozzávalók mindig változnak, két alkalommal nem sikerült még ugyanazt az ízt kihoznom, szerintem nem is kell. Rendszeresen gyűjtögetem a fő hozzávalót, amitől mindig egyedi lesz. Ugyanis a felvágottaink, pörkölt/sült hús maradékok képezik ezt a részét. Amíg frissnek mondható, de már nem fogyasztjuk el: fagyasztom. Aztán ha kellő mennyiség megvan (ha nincs, pótolom), hagymát dinsztelek, apróra vágva a husikat megpárolom. Babérlevél, vagy hétfűszerkeverék, paradicsomszósz és különböző feltétek: gomba, zöldborsó, salátabab, főtt tojás sőt, hagymakarikákat is szoktam rátenni.
A mai Sándor-névnapi pizzánk hozzávalói: a kotyvasztósomban.
Kategóriák: Family, Harapnivalók Címkék: hagyma, paradicsomszósz, pizza, tojás, zöldborsó
e-mail: eszkimoo
Csíráztatok
Már jó néhány hete próbálkozom több-kevesebb sikerrel. A vöröskáposzta csíráztatással bebuktam, mindig bepenészedett, a többi, mint: vöröshagyma, brokkoli, búza, sikeresnek bizonyultak.
Ezúttal a két utóbbi van a tálakban: brokkoli és tönkölybúzacsíra.
Szendvicsekre, zsíroskenyérre isteni, de van, hogy friss zöldségsalátába is adagolok.
További tervem a tönkölybúza - valamivel nagyobb - tételben való termesztése.
Ezen az oldalon találtam útmutatást hozzá.
Kategóriák: Saláták, Újdonság Címkék: búzafűlé, csíra, tönkölybúza
e-mail: eszkimoo
Tavaszodunk
Már második alkalommal tavaszodunk kis kertes házunkban. Tavaly, igaz nem volt ennyire kellemes a félkész körülmények miatt, idén már maradéktalanul élvezhetjük a hóvirágok, "kopasztamások" nyílását - ami persze odébb van még, addigis idebent varázsoltam egy kis búzamagos tavaszi hangulatot.
S legyen még egy utolsó kép, a távolodó télről. (Bár imént omlott ránk egy kiadós jégeső)
Idén is követem a kis hócsodáinkat, amelyek nálunk akkor nyílnak, amikor máshol talán már az orgona virágzik. Árnyékos, védett helyen lévén, későn olvad el a hó, későn nyílnak.
Vázlat - mindenről, ömlesztve
- Ki-ki a maga útját járja. Na, természetesen a szó jó értelmében
. - Korán kelünk, későn fekszünk és egyre jobban szeretjük a hétvégéket
- Apa dolgozik, családot szállítgat helyszínre, oda-vissza, haza, ha marad ideje, egy kevés hobbit is beszippant.
- Gyerkekek járnak saját közösségeikbe naponta - említésre méltó: Bea idén egész jó jegyekkel lepett meg . Lilla, a napközis olykor hazahoz egy kis náthát is.
- Nekem reggel munka, - szerencsére nénémnél már lassan levetkőzöm a beteggondozási titulust, annyira ügyesen, jól és meglehetősen gyorsan javul!
- Aztán: gyakorlat - mit mondjak: imádom! Amíg lehet, jövök, megyek, igyekszem mindent megtanulni ami egy sebészeten megtanulható.
- Iskola: itt is igyekszem elérni néha.... idén vége - osztálytársak már a bankettet tárgyalják, nekem eszembe sem jutott ilyesmi. Csak legyek meg időben a vizsgadolgozattal, sikeres tanévzárót szeretnék és vannak álmaim...
- Bea nőőőő, nőőő mint a fűszál. Vékony, eszméletlen vékony, ámbár eszik, nem túl nagy étvággyal... csak tudnám mivel hízlalhatom fel???
- Lilla kisördög, kisangyal, minden.
- Gyerekszáj, tőle: - léfilef - légyszíves / bárnáka - bárányka
- Be nem áll a szája: folyton cseveg, sikítozik, rikácsol, jókedvű, a másodperc töredéke alatt hisztissé válik... ordít, sír, semmi nem jó és az egyik zoknit apa, másikat anya húzza fel, a bugyikát meg Bea... s ilyenek... Áhhh, megszoktuk már, oda se neki
- Este család: beszélgetés, tervek, álmok, naaaagy ásítások és nem bírjuk kialudni magunkat.
Jó éjt! 
Ez itt fent meg egy kis takarítás a legkisebbtől. A nagyobb is kiveszi a részét rendesen: a mosás/ruha teregetés, mosogatás, porszívózás.
Öööö, panaszkodtam volna imént? 
Kategóriák: Family, Csemetém, Én, eszkimoo, Lilla, Lilla tanoda
e-mail: eszkimoo
Új célok - mert azok mindig jönnek :)
Majd' egy éve terveink, céljaink voltak, valahogy így szólt. Hála a Fennvalónak, ez mára már megvalósult, a nehezén túl vagyunk, a fáradtság, kimerültség érzete tovaszállt és én új erővel új célt tűztem ki magam elé. Vagy inkább így helyes: új álmot dédelgetek.
Három éve, amikor az egészségügyi tehnikumot kezdtem gyereknevelési szabadságom alatt, a célom úgy fogalmazódott meg amikor kérdeztek, hogy tulajdonképp bölcsődében szeretnék ezzel a képesítéssel elhelyezkedni, ugyanis ez állt közelebb eddigi legkedvesebb tevékenységeim között. A sors úgy hozta, hogy tizenévek alatt megfordultam több munkahelyi szférában de az igazán hivatásérzetet az óvónői tevékenység adta meg. Bölcsőde: szintén gyerekek, színes világ, ... ilyesmi. (Hogy tanítóképzőmet miért nem sikerült befejeznem, az szomorú téma, hanyagoljuk)
Mna. Most viszont gyakorlatozni kell, s ahol vagyok, napról-napra szeretem, hasznosnak érzem magam, s ismét erőt vett rajtam egyféle hivatásérzet.
Gondolkozok, mérlegelek, hogy vajon újdonságból fakadó lelkesedés-e ami majd elhalványul, vagy tényleg megmarad ez iránti rajongásom?
Egyelőre szorítok, ismét szorítok magunknak/magamnak főként ezúttal. És várom a fejleményeket s miközben várok, tanulok, ezerrel tanulni akarok és hinni abban, hogy jövő ilyenkorra egy - már megvalósult - álomként tarthatom számon!:)
Lilla-száj
"Szép álmokat" helyett: "aludj álmokat!"
Karácsonyra:)
Johan Frinsel: Karácsonyi történetek című könyvévől ollózott novellával kívánok mindenkinek
Szeretetteljes, Békés Karácsonyt!
Nem véletlenül esett választásom épp erre a történetre. A néném esete ihletett, aki már idős, gondozásra szorul... a szemében a hála ami naponta megmutatkozik, nagyon sok erőt és energiát ad nekem, ugyanakkor elfeledteti a mindennapok rohanásában az anyagiakra irányult figyelmet, más értékeket hoz felszínre, más szemszögből láttatja a világot.
Jó az Úr, mamika!
Borús, esős nap volt. Bár nem fagyott, az utcák mégis csúszósak voltak egy kicsit.
Henk letekerte az ablakot, és intett egy öregembernek, aki fázósan állt az ajtónyílásban.
– Maga kérte a taxit?
– Igen, én telefonáltam, de nem magamnak rendeltem, hanem a fenti lakónak, Meier mamának.
– Hívja hát le, a kocsi előállt. Az idős ember habozott.
– Nem tudna segíteni egy kicsit? A néni már nyolcvanhat éves, és segítség nélkül nemigen tud lejönni a lépcsőn. Segítenék én neki, de tönkretesz ez a reuma. Teljesen meggörnyeszt. Nem nagy segítség lennék neki.
– Jó kis munkát szerzett nekem – vigyorgott Henk. – És hol hagyjam az autót? Az egész utcában nincs egy szabad parkolóhely.
– Nyugodtan itt hagyhatja, mások is így szokták.
– Persze, aztán ki fizeti majd a büntetést? Talán Meier mama?
– Itt nem jár a rendőrség!
– Na, majd meglátjuk – mondta Henk, és kiszállt a taxiból. – Hányadikon lakik a hölgy?
– A másodikon… Én majd figyelek az autóra, de biztos, hogy nem jön rendőr. Segítenék én, ha nem lenne ez a reuma…
– Jól van, melegedjen csak a cserépkályhájánál, megtalálom én azt az asszonyt. Meghallja, ha csöngetek?
– Nyitva van az ajtaja. Mint már mondtam, nehezen tud járni. Reggel és este én szoktam benézni hozzá. Bevásárolni is én szoktam neki, de én sem vagyok már olyan friss. Hetvennégy év és ez a reuma… Szóval, egyszerűen menjen be hozzá.
– Remélhetőleg nem nagyothalló, nehogy hiába kopogjak…
– Nem, ragyogóan hall.
– Na, akkor menjen gyorsan melegedni.
Henk felbaktatott a lépcsőn. Sok mindent látott már életében, de ilyen bérházban réges-rég nem járt. Sötét volt a lépcsőházban. Hirtelen nekiütközött a térdével egy szemetesvödörnek. Fájdalmában felkiáltott, hogy hol a csudába lehet a villanykapcsoló. De egy lélek sem moccant.
Felért a másodikra, kinyitotta az ajtót, és máris egy kis szobában állt. Szokása szerint már a nyelvén volt egy jókedvű tréfás megjegyzés. De amint megpillantotta a kis helyiséget, torkán akadt a szó. Kezével a kilincsen és fél lábbal a szobában úgy állt ott, mint egy viaszfigura; az arcára volt írva a csodálkozás. Úgy érezte magát, mintha egy régi korba pottyant volna. A szoba egész berendezése az ötvenes évek stílusára emlékeztette. Azon sem csodálkozott volna, ha hirtelen matrózruhában és térdzokniban meglátta volna saját magát, annyira emlékeztette a kép a gyermekkorára. Az otthonosan duruzsoló cserépkályha, a kandallópárkány, amely az ingaóra mindkét oldalán porcelánfigurákkal volt tele… Az asztalon egy tálca, rajta régimódi csészék, mellette egy kis olajégő, azon pedig egy zománcos kávéskanna.
Ráadásul, hogy a jelenet még hitelesebb legyen, az idős hölgy egy karosszékben ült.
– Mamika – szólította meg Henk önkéntelenül. Mint egy régi képeskönyvben, úgy ült ott az idős hölgy szorosan hátrafésült hajával és horgolt, fekete sáljával.
– Jó napot – felelte, és a ráncos arcból barátságos szempár pillantott a fiatalemberre. Erre az arcra sok mindent rajzolt egy hosszú élet bánata, baja.
– Olyan itt, mint egy múzeumban… Mintha megállt volna az idő – mondta Henk.
– Nem állt meg az idő, csak az idős emberek megpróbálják egy kicsit visszatartani. Gyakran nincs is az embernek mása, mint az emlékei… Leülsz egy kicsit?
– Leülni?! Nem látogatóba jöttem. Taxit rendelt, nem? – Ja igen, természetesen sietsz.
– Hová akar menni?
– A postára.
– Bélyeget venni? – viccelt Henk.
– Nem, telefonálni.
– Te jó ég, ezért nem kell a postára mennie! Emma néni üzletében a sarkon vagy valamelyik szomszédnál biztosan van telefon. Nem az én dolgom ugyan, de így sokkal egyszerűbb lenne.
– Maastrichtba szeretnék telefonálni a lányomnak. Ha a boltból vagy a szomszédból hívom, akkor mások is hallják, akikre nem tartozik. A postán viszont van egy kis fülke, amiben egyedül lehet az ember. Minden évben fel szoktam onnan hívni a lányomat, így karácsony előtt. Legalább ilyenkor halljam, hogy jól vannak-e, rendben van-e minden.
– Azt gondoltam, hogy valamelyik gyerekéhez kell elvinnem, mert ott tölti a karácsonyt. Az idén nem karácsonyozhat a gyerekeinél?
– Nem él már egy gyermekem sem, csak a legkisebb lányom… Ő lakik Maastrichtban.
– És soha nem megy el hozzá Maastrichtba? Vagy mindig ő utazik ide? Biztosan azt gondolja, hogy minek beszél bele az én dolgaimba ez az ember; de csak a telefonálás miatt a postára taxizni, van ennek értelme?
Könnyek szöktek az öreg hölgy szemébe, és remegett a szája, amikor megszólalt:
– Soha nem láthatom... Túl messze van…, túl elfoglaltak… Írok olykor egy-egy lapot, de amikor felhívom és hallom a hangját… Az teljesen más. Ha hallom a hangját, olyan, mintha itt lenne, egészen közel.
– Azt akarja mondani, hogy sohasem látogatja a lánya?
– Nem tehet róla – védte a lányát. – Olyan elfoglaltak, és annyira másképp élnek, mint én… A vejem… Hát igen, de szépen gondoskodik a lányomról, és együtt kell élniük, nem igaz? Csak az unokáimat, őket jó lenne egyszer látni.
Öreg szemei a távolba révedtek, és Henk észrevette, hogy valami olyasmit kavart fel benne a kérdéseivel, ami nagyon fájdalmas a néni számára.
– Hét gyermekem volt. Kettőt egy hét alatt veszítettem el, diftériában. Hogy ez mit jelent, el sem lehet mondani. Az egyik fiam pedig halászat közben belefulladt a tóba. Az a legrosszabb, ha ilyen fiatalon halnak meg, ezt a legnehezebb elhordozni. Így marad végül egyedül az ember… Már húsz éve, hogy meghalt a férjem. Hirtelen nem marad az embernek senkije, akivel beszélhetne. Csak az emlékek maradtak.
Legtovább a legidősebb fiam volt velem. Ő nem nősült meg. Csendes fiú volt mindig is, vele értettük meg egymást a legjobban. Most már annak is több mint egy éve, hogy baleset érte. Pont hatvannégy éves volt. Kenyérért ment le… Soha többé nem láttam… Nem láthattam többé. Elgázolták… egy busz. Most már csak a legkisebb lányom él. De nem akarok panaszkodni-nevetett fel minden átmenet nélkül.
– Biztosan azt gondolod, hogy micsoda siránkozó vénasszony. Csak ha valaki jön és kérdezget, akkor újra előjön minden.
– Néhány embernek csak nyomorúság jut az életből – mondta Henk komoran. Lehangolta az öreg néni története. – Maga aztán sok mindent végigcsinált.
– Ha Isten nem lett volna velem, nem bírtam volna ki – válaszolta egyszerűen. – De szerencsére még mindig tudok énekelni. Persze, csak úgy magamnak. Már senki sem hallgatná szívesen, hisz nincs jó hangom. Az tartott meg, hogy tudtam: Ő velem van, szorosan fog, nem ereszt el. És Ő nem hibázik.
Látva Henken, hogy neki más a véleménye, még hozzáfűzte:
– Nem, nem csak nyomorúság jutott nekem az életben. A legidősebb fiammal évekig nagyon szépen éltünk. Tényleg boldogok voltunk. Hidd el nekem, a bánat sokszor jobban összekovácsolja az embereket, mint a boldogság. Így karácsony táján még jobban hiányzik. Az volt a szokása – nem tudok visszaemlékezni, mikor is kezdte –, szóval szenteste mindig hozott nekem valamit. Mindig ugyanazt: egy kis üveg 4711-es kölnit és egy csomag karácsonyi aprósüteményt. Még látom magam előtt, ahogy jött, megpuszilt és ezt mondta: „Jó az Úr, anyám." Többet nem mondott, de nem is volt rá szükség… Értettük egymást, és tudtuk, hogy ez az igazság.
Henk tulajdonképpen azt akarta mondani, ha a Jóisten tényleg olyan jó lenne, akkor jobban vigyázott volna magára. De az öreg szemek olyan barátságosan néztek rá, hogy inkább nem válaszolt semmit.
– Én itt ülök, és csak beszélek és beszélek, közben te meg nem keresel semmit. Ki fogom neked fizetni. Kicsi ugyan a nyugdíjam, de jóformán nincs is szükségem semmire.
– Ne aggódjon, mamika. Húzza fel nyugodtan a kabátját. Nézzen a kályhára, nehogy valami gond legyen vele, aztán már mehetünk is. Amikor a félhomályban lépésről-lépésre tapogatóztak lefelé, Henk a nagy dudálásból már gondolta, hogy valaki nem fér el az autója mellett. Kint belekarolt az öreg néni, és együtt baktattak a taxi felé.
– Sokáig tart még? – mordult rájuk egy mérges teherautósofőr. Már egy örökkévalóság óta állok itt!
– Tartsd a szád! – rivallt rá Henk. – Megnézném, milyen gyorsan jársz majd, ha te leszel 86 éves. Vigyázzon, mamika, ne hagyja magát sürgetni… Megvár minket ez a teherautó.
Az öreg hölgy élvezte a rövid utazást, megcsodálta a feldíszített boltokat, az ünnepi kivilágítást és a nagy jövés-menést. Egyszer csak, valószínűleg a sok benyomás hatására, elkezdett halkan énekelni:
„A szép, boldogító, szívet felvidító, szent karácsony elérkezett! Krisztus jött megváltani, érettünk helytállani, keresztyének, örvendjen a szívetek!"
„Egy kicsit régimódi" – gondolta magában Henk.
Mintha kitalálta volna a gondolatait, megszólalt az asszony:
– Biztosan azt gondolod, hogy milyen furcsa egy öregasszony, de tényleg örülök, még ha szomorú dolgokat meséltem is neked. Csak nincs ellenedre, ha egy kicsit éneklek?
– Énekeljen nyugodtan – mondta Henk –, de már itt is vagyunk. Figyeljen csak! Bekísérem a postára. Ott megvár engem, jó? Gyorsan leparkolom az autót, aztán felhívom magának a számot. És addig telefonál, ameddig csak akar. Én megvárom.
– De ez rengeteg pénzbe fog kerülni!
– Mamika, önálló vagyok, és már rég lemondtam róla, hogy ezzel a fuvarral szedjem meg magam. Jöjjön csak!
Miután eljutottak a postáig és lerakta a kocsiját, odakísérte a nénit a telefonfülkéhez. Megmozgatott minden követ, hogy egy széket szerezzen neki. Aztán feltárcsázta a számot, majd letáborozott a fülke közelében. Nevetnie kellett saját magán. Minden nap egy ilyen eset, és hamarosan koldusbotra jutna. Most hát a lányával beszél. Szégyellhetné magát az a lány! „Ha hallom a hangját, olyan, mintha itt lenne, egészen közel."
Zavartalanul figyelhette Meier mamát. Ott ült a maga kis világában, nagy boldogan, hogy egyedül beszélhet a gyermekével, az egyetlen megmaradt gyermekével. Nem sokat beszélt, néha egy-egy szót, csak figyelt és bólogatott. A szemei viszont ragyogtak. Nagyon boldognak tűnt.
„Istenem – gondolta Henk –, milyen kevés is kell ahhoz, hogy egyeseket boldoggá tegyünk!"
– Hát sose fejezi már be az öregasszony? – riasztotta fel gondolataiból egy durva hang.
– Ha ezt még egyszer kimondod, kaphatsz egyet – fordult Henk fenyegetően a hang tulajdonosa, egy faragatlan fickó felé, mire az ijedten vonult vissza.
Ezek után már senki sem merészkedett a telefonfülke közelébe.
– Na, most boldog? – kérdezte Henk, amikor segített neki felállni. Csak ránézett és bólintott. De a szemei ragyogtak. Hála, boldogság és elégedettség tükröződött bennük.
– Most visszaviszem a széket, hozom az autóm, aztán szépen hazaviszem. Itt benn várjon rám, és vigyázzon jól a táskájára! Amikor az autóval a posta elé kanyarodott, látta, hogy az öreg hölgy már kijött egyedül a posta épületéből. Ekkor történt a baj. Egy fiatal kölyök elfutott mellette, és elkapta a kézitáskáját. Biztosan azt gondolta, hogy ijedtében majd elengedi, de pont az ellenkezője történt. Magához szorította a táskát. A tolvaj pánikba esett. Erőszakkal kitépte a kezéből a táskát, erre ő megbotlott és elesett. Mindez másodpercek alatt történt. Mire Henk közbe tudott volna avatkozni, már rég eltűnt a táskatolvaj.
Henk egy pillanatig arra gondolt, hogy utánaszalad. Dúlt benne a harag. De aztán a járdán fekvő nyomorult kis teremtésre esett a pillantása. Aggódva térdelt le Meier mama mellé. Nem volt eszméleténél. Olyan rosszul esett, hogy megsérült a feje. Sűrű vér csorgott a sebből, éles kontrasztot képezve a holtsápadt arccal.
Henk kibújt a dzsekijéből, és összegöngyölítve a néni feje alá dugta. Majd az autóhoz rohant, hogy egy takarót hozzon. Amikor visszaért, a néni éppen kinyitotta a szemét. Megismerte őt, sőt egy pillanatra el is mosolyodott. Aztán aggódva próbált beszélni:
– A zubbony… hol a zubbonyod? Megfázol…
– Ne aggódj – suttogta Henk –, maradj csak nyugodtan fekve, és gondolj a lányodra, akivel épp most beszéltél. Vigyázok én magamra.
Pillanatok alatt kíváncsiskodók sereglettek köréjük. A mentőápolók alig tudtak keresztültörni a tömegen. Amikor Henk látta, milyen szakszerűen látják el Meier mamát, kicsit megnyugodott. Már vitték is a hordágyon a mentőbe. Erről egyébként ő mit sem tudott, mert újból elvesztette az eszméletét
– Melyik kórházba viszitek? – tudakolta Hetik. – A Wilhelminába. Talán a rokona?
– Nem, nem vagyok rokona… Ma láttam először, de olyan, mintha nagyon régóta ismerném.
Az ápoló vállat vont, és beszállt a mentőbe.
Aznap Henk többször is azon kapta magát, hogy az öreg hölgyre gondol. A kis szoba hangulatára, a bátran viselt szenvedésre és arra a csodálatos képességre, hogy ilyen kicsi dologtól is boldog tud lenni, ha egy ideig hallhatja a lánya hangját, aki különben alig törődik vele. Egyszer egy évben, kicsivel karácsony előtt összegyűjt annyi boldogságot, hogy egy évig elél belőle. Egyszerűen felfoghatatlan. Újra meg újra az öreg, ráncos arcot látta maga előtt. Azokat a ragyogó szemeket, amikor kijött a telefonfülkéből… És egy ilyen nyomorult fickó kezet emel egy ilyen öreg emberre, csupán egy kis aprópénzért! Még jó, hogy nem ismerné fel, ha az útjába akadna, mert aprófát csinálna belőle. Hová fajult a világ? Amikor délben beállt a taxistandra, elnyújtózott és bekapcsolta a rádiót, meglepetésére egy igehirdetésbe csöppent.
„…a mi korunkban. Lehet-e ma karácsonyt ünnepelni? Békesség a Földön? Hiszen annyi minden vesz bennünket körül, ami ennek ellentmond. Az emberek közti viszálykodás, az önzés, a fukarság. Életveszélyes lett élni! Hisz naponta döbbentenek meg borzalmasnál borzalmasabb események! Embereket ejtenek túszul, másokat lemészárolnak, mint az állatokat. Terjed az erőszak, nemzetközi méretekben, de kicsiben is. A városokban a sötétség beálltával már nem szabad bemerészkedni egyes negyedekbe. Százezrek ülnek igazságtalanul börtönben, milliók éheznek. Nincs az embereknek erkölcsi tartásuk. És hogy akar az egyház karácsonyt ünnepelni? Ugyan!
Mit is jelent egyáltalán a karácsony? Mit ünneplünk tulajdonképpen? Azért lett karácsony, mert szenteste az emberek egyszer csak olyan jól kijöttek egymással? Kedves Rádióhallgatók, ugye, ezt mi másképp tudjuk? Ha keveset is tudnak karácsonyról, azt bizonyára mindenki hallotta, hogy Jézus számára nem volt hely a vendégfogadóban. Istennek nem akar az ember helyet adni ezen a világon. Nem, barátaim, karácsony nem a jó emberek, hanem a jó Isten ünnepe. Ő maga jött be az életünk istállójába, és odahozta az ünnepet. A mi korunkban is, amikor körülöttünk minden összedőléssel fenyeget, be akar jönni hozzánk, és rendet akar csinálni. Krisztus jött megváltani, érettünk helytállani, keresztyének, örvendjen a szívetek!"
„Ezt énekelte Meier mama is ma reggel" – gondolta Henk. „Isten a legdrágábbját, aminél drágábbja nincs, odaadja egy olyan világnak, amely belebukott adósságaiba és bűneibe. Isten jót akar az emberekkel, akik maguk nem jók. Még azokat is szereti, akik nem keresik őt. Bolondság ez a modern ember szemében talán, aki azonban megtanulja megérteni ezt, annak feltárul a menny. Az szeretni tanul! A karácsony ezt jelenti: Nem reménytelen a dolog, mert Isten jó…"
– Mi az, alszol? – kopogott egy ember türelmetlenül a kocsi ablakán. Henk felriadt.
– Messze jártál? – Nagyon messze – morogta Henk, és beindította az autót.
Amikor este belépett a kórházi szobába, rögtön látta, hogy Meier mama nincs jól. Azt sem vette észre, hogy az ágya mellett áll. Nagyon csendesen feküdt, nagyon kicsi volt, nagyon sovány és nagyon öreg. Ráncos arcán egy fájdalmas vonás jelent meg. Henk egy darabig csendben állt mellette. Így végzi az ember, teljesen egyedül…
„Ha Isten nem lett volna velem, nem bírtam volna ki…" – csengett még a fülében.
Egyszer csak kinyitotta a szemét a néni, és ránézett. Erősen gondolkozott, hogy ki is áll előtte. Lassan aztán eszébe jutott, és újra felbukkant az öreg szemekben az a mosoly, amit akkor látott bennük Henk, amikor Meier mama reggel a lányával beszélt. Tulajdonképpen több volt ez egyszerű mosolygásnál. Az ünnep ragyogása volt.
„A karácsony" – gondolta Henk.
– Hello, mamika – suttogta rekedten, és óvatosan nyúlt az öreg kezek után. – Úgy fekszel itt, mint egy hercegnő.
Meier mama megpróbált beszélni, de alig-alig jött ki hang a száján. Henk egy nagy kölnisüveget vett elő a táskájából, a legnagyobbat, ami csak kapható:
– 4711… mit szólsz hozzá? És tessék, hogy majd ropogtathasd, ha jobban leszel… karácsonyi aprósütemény.
Az öreg szemekből túláradó boldogság sugárzott, ami mélyen megrendítette a jól megtermett fiatalembert.
– Hát…, megjegyezted? – mormolta a nénike, miközben folytak a könnyei.
– Fájdalmaid vannak, mamika? – kérdezte Henk rémülten. De ő csak rázta a fejét, és végigsimított a fiatalember kezén. 
– Átvettem a fiad szokását – mondta Henk, és valami meghatódottság vett rajta erőt. Aztán a nénike fejére tette hatalmas kezét, és szelíden megpuszilta őt. Könnyes szemmel suttogta:
– Jó az Úr, mamika!
Corának
Sajnálom Cora.
Te adtad ezzel az oldallal az ihletet anno a blogoíráshoz. És még hányan, meg hányan keresik a csodálatos tartalmat!
De vigasz (nekem): a barátságunk már nem csak virtuális. És ez nagyon jóóóó!
Mikulásra - mindenféle jót! :)
"Does not smile on the street"
Az úgy volt, hogy ma mentem az utcán és történetesen mosolyogtam magamban, na meg csúszkáltam, mivel jeges, havas járdáink vannak így tél elején.
Gondolkozok, kívülről hogy nézhetek ki, vagy hogy nézhet ki valaki más, aki enyhén mosolyog, derűs, vidám és közben "isánkodik" székelyesen szólva.
Egy rég látott ismerőssel váltottam néhány szót, az elköszönés után arcomon a maradék mosollyal és némi jókedvvel (mert miért ne lenne??) haladtam tovább, kihasználva gondozatlan jeges, csúszós járdáinkon egyik kedvenc téli hobbimat, a csúszkálást, amikor szembe jön egy újabb ismerős valakivel karöltve. Köszönésemet fogadván gyorsan - és nem túl halkan - hozzátette a mellette totyogó illetőnek: "szegény Rita, úgy néz ki mintha meg lenne futva"
Ccccöhh, kkkköhh, khm, khm..
Mit mondjak erre? Középkorú hölgy... mit ne mondjak, anyám lehetne....
...hogy nézek ki valójában?
És miért baj az, ha az ember jókedvű? Miért nézik ezzel az állapottal együtt hülyének?
Hogy néz ki egy kétlábon járó "homo sapiens" ha éppen egyedül mosolyog? (Mert hogy néznek ki fülükben a kis ketyerével telefonáló, zagyváló, veszekedő embertársaim akik az úton haladván egyértelműen úgy néznek ki mintha önmagukban beszélnének?)
***
Drágáim: ha derűsek lennétek eme világunkban csak palástoljátok, nehogy titeket is hülyének nézzenek!
P.S. csak javítsatok ki, ha a cím helytelen. Nagyzolok ugyan, de magyarul még mindig jobban beszélek 
Egy hálátlan poszt avagy: a kegyetlenség margójára
Kinek van joga "kiégni"? Vagy tegyem úgy a kérdést, hogy megengedhet-e magának egy férj, családapa olyasmit, hogy "elfáradtam", "kiégtem" címen elhagyja a családját?
Az eset nem velünk történt. De ez BÁRKIVEL megtörténhet, akár velünk is még. És bárkivel, hangsúlyozom.
Egy családanya omlik össze lelkileg, testileg, mert a családfő egyet gondol és lelécel : gyerekeket, feleséget, közös éveket, emlékeket maga mögött hagyva. És nemcsak: terveket, a jövőt . Azt a közös jövőt amit oly nagy lelkesedéssel terveztek az elkövetkező évekre (költözés, utazások, stb..).
Hogy lehet csak úgy felborítani egy "vérkeringést"??? Mi történik amikor az ész, a szív elveszti ítélőképességét és valami más vezérel??? Hová vész a felelősségérzet, a tudatosság? Mi lesz a fogalommal, hogy CSALÁDFŐ, APA, FÉRJ? Ez egy súlyos, feladatokkal, kötelességgel és miért ne? terhekkel teli titulus amit önszántából vesz az ember a vállára és csak úgy, fölényesen nem dobhatja el! Következményekkel jár az apaság szerepe ami nem csak a fent említett - szándékosan negatív jelzőkkel illetett - nehézségről szól. Ott van a sok öröm, boldogság, büszkeség...de ezeket kár sorolni mert épp ezeket dobta el egy új, bizonytalan talán jóval silányabb tartalmú élet reményében az APA. A FÉRJ.
Mit lát ebből egy tizenéves gyermek, aki ugyan most éli át élete első diákszerelmét de a családi fészekben ezt a képet másként vetíti meg a valóság fénye? Milyen előítéletekkel, életfelfogással fog nekiindulni majd a jövőnek ha ezt látja: otthon a családi béke nem az összetartozás jelképét testesíti meg?
És mi történik amikor a hűtlen férj megbánja ezt a lépést? És zsebrevágja azt a bizonyos valamit ami miatt lépett, kilépett egy családi fészekből és tékozló fiú módjára visszakuncsorog bocsánatért esedezve? Talán már nem is első alkalommal... Kinek van képe, mersze, kurázsija, magyrán: pofája ezt megtenni?!
Sajnos van. Van aki nem restellne egy összeseperni egy olyan széttört szívet amit ő maga zúzott darabokra. Összeseperni? Nemes dolog, mondhatnánk. Mert szép dolog a bocsánatkérés. Ha valóban megbántuk amit tettünk. De a valóság könnyen lehet, hogy az önzésről szól, valami egészen másról semmint annak a harmóniának, annak a kártyavárnak a visszaállításáról amit egyetlen mozdulattal ledöntött. Porig.
Az ilyen tettekről csak ilyen szavak jutnak eszembe: aljasság, kegyetlenség... és társai.
És mondom úgy, hogy sose tudom mikor fekszem én is , vagy bármelyik szeretett barátnőm a földön.
Mi van velem?
Persze, hogy a hétvége sok-sok főzéssel, takarítással, egy heti mosás után beszáradt ruhák elrendezésével telik. Na jó. Ma délután aludtam is. Mert néha azt is kell 
. (Alig vártam, Lilla álmosodjon el és kérje : "gyere anyuka aludni". Most aztán igazán örömmel mentem, szerintem hamarabb elszunyodtam mint ő 
.
Tulajdonképpen ami így egyszerre összejött az a jó és nem jó egyvelege. 
Na ez így zűrösen hangzik, hát akkor részletesen: utolsó - harmadik - tanévemet töltöm egy egészségügyi szakosodásra létrehozott iskolában. Ezzel most majdnem összefügg a munkám is, ami ebből a nézetből jó, az viszont kevésbbé, hogy éppen a néném (apukám testvére) a beteg. Combnyaktörés utáni operációját gyógyulja, délelőttönként mellette vagyok. Másik jó, hogy szeretem amit csinálok, örömmel teszem, ha látom, hogy segíthetek, igazán hasznosnak érzem magam. Ez naponta a reggeli toilettből áll, majd főzőcskézek is nekik, amíg a nagybátyám elintézi ügyes-bajos dolgait a városban, elvégzek némi háztartási munkát.
Ez így rendjén is van. Ezt követi délután az iskolai program, aminek eredményeként estére ruccanunk haza. Ha meg nem, akkor épp az uracskám munkája nyúlik ki, mi megvárjuk, hogy plusz útiköltséget ne adjunk ki, mert most minden vasra szükség van még.
Van bőven beszereznivaló a kis házba. Lázasan keressük az egyedi darabokat, tegnap éppen egy thonet csillárra bukkantunk, ami a hálószobánk éke lett, jól passzol a sarokba állított kis - szintén thonet - körfogashoz. Na s akkor még vannak ilyen "apróságok" amit félkézben hazahoz ugyan az emberfia, csak kifizetni kell jó kereset
Közben dolgozgatok a fényképek összeillesztésén (ha megvan, jelzek), ez is mint megannyi más, lassan megy 
Időszűke,...az.
Holnap advent I. vasárnapja, reggel iramodunk fenyőágért, s mint minden évben, most is házilag készítjük a dekorációkat. Idén az alma dominál, gyertyatartó, dísz gyanánt.