Mindig történik valami emlékezetes. Ha másért nem, későbbi nosztalgia gyanánt érdemes a megörökítés dobozába zárni.
Kalauzrádió - Teljes gőzzel
Kotyvasztok
Lilla képek
Végre itthon, végre netközelben, eszkimoo: Sziasztok Drágáim!
Zsuzsa, ment a link messen.
Ircsi drága, amint... »
Aforizmák (15) 
Évamagazin
2 in 1
Á la beck
A kis herceg
Kalauz
Figyelemre méltónak tartom az erdélyi Szabadidőkalauz és az ehhez tartozó Kalauzrádió ismertetését.
Nyári programok I.
Szülinapozni voltunk múlt héten. Igazi nyári kerti-party-n. Atád egyéves lett, nagyon várta Lillát is vendégségbe, de hát mi is elkísértük harmadmagunkkal, gondolván, ne hiányozzunk neki esetleg, na de ránk sem hederített. Volt ott minden mi játszókedvnek ingere!
Tologatós, zenélős-csörömpölős, amit előszeretettel tologatott a nagy, tágas udvaron, aztán Atád egyéb játékait is szemügyre vette, hinta, kisautók, járóka ami sokkal könnyebben megy mint a miénk, így teljes gőzzel lehetett vele navigálni. Aztán rátalált a trambulinra, amin a szülinapi vendég lányok szüntelenül ugráltak, ő is feltelepedett a közepére, és erővel sem lehetett onnan leszedni. És kérem, nem volt elég a finom lengésű rugózás, hanem amikor mi lélegzet elállva néztük, hogy jájj, most leszakad a feje, na ő akkor, pont akkor sikongott az örömtől, ropogós kacagásától volt hangos az udvar.
Finom lovacska figurás tortára helyezték az 1-es gyertyát Atád szülei, aminek a receptjét el is fogom kérni!
Beát sem láttam sehol egész délután csak a trambulinon fel-le ugrálva, csudajól érezték és éreztük magunkat.
Padlizsános, cukkinis pulyka
Tegnapi ebédünk elkészítése bár sok időt igényelt, - persze közben minduntalan Lillával is kell foglalkozni és lehet, ezért tűnt úgy - de mindenképp megérte a fáradtságot.
A részletekért klikk ide.
Kiadós hétvége, kemény hét eleje
No no, valahogy érkezem én is...
Hétvégén kiruccanáson voltunk a Gyilkos-tónál. Hát szó mi szó, vágytam már kimozdulni családostól, el innen a poros városból. Az időjárás is kedvezett, csudamód enyhe idő volt ott is, holott a hegyek között mindig hűvösebb van. Aztán meg ünnepeltük Csövem szülinapját. Sikerült a csapatnak meglepni: elbújni, megríkatni
. Mókás, ugyanakkor megható volt látni az ő meglepődését amikor közel 40 ember előrukkol - köztük dalolászó, köszöntő gyerekek - a ház mögül... Nemhiába, egyszer 50 éves az ember, azt emlékezetessé kell tenni.
Bea is végre felszabadulhatott a dadáskodás alól, felhőtlen gyerekkorának utolsó cseppjét vígan élvezhette.
Lilla lányom a friss levegőn jókat aludt, megismerkedett a társasággal, már nem húzódik annyira mint régebb, főleg ha sétáról van szó, bárki viheti, ő megy, csak fogják a kezét, lépeget . 
Úgy készültem a magam részéről, hogy majd tanulok is valamit a vizsgára, a naaagy vizsgára, no csak potyára elcipeltem a kurzusokat, azokba a légy sem nézett bele
. Ettől függetlenül aránylag sikeresnek mondható a hétfői vizsgáztatás, aminek eredményét ma tudtuk meg. Elvégre ha mindenből átmentem, az sikeres, nem? 
Hogy hányasokkal? ...ááá, nem fontos 
. Az is titok marad, hogy hülyére stresszeltem magam, Relax-al indultam útnak.. ááá, nem fontos .
Apu is megérte végre, hogy kenguruban vihette a lányát dombokon, hegyeken - na s ez az amiről nem készült fotó, de legközelebb nem felejtjük el...
Kockáról kockára: Apuval-anyuval sétálós, Bea huncutkodik, Atád és Lilla közös játékából egy pillantásnyi, meg Atád mosolya is itt és aztán apuval nézelődős / Bea Andival egy kis sziklán, aztán virágesőnek gyűjtögetnek, és Lilla ott is járókában
Mea culpa - fogytán a türelmem
Nő a nagyobbik lányom és ez nemcsak fizikálisan mutatkozik meg. Ahogy Székelyföldön is mondják: felesel, pofázik... Szórakozottsága meg a magasságával egyszerre csak nő és nőőőőő.
Szidom persze, kiborulok, sírok, könyörgőre fogom, hogy próbáljon komolyabb lenni már, elveszítem anyai mivoltomat és úgy csinálok mint egy kisegér a macska mellett.
Igyekszem türelmesen, intelligensen bevezetni a nagyolányosodás világába, örömmel magyarázok, hogy, mostmár mosakodás után desodort kell használni, naponta két alkalommal tiszta alsóneműt venni, odafigyelni az öltözködésre, meg mindenféle lányos, nagylányos, nagyos dologról beszélgetünk. Ilyenkor büszke vagyok, hogy ő már bizony nagylány, amolyan barátnős viszonyban vagyunk, máskor meg...
...na és itt a bökkenő...
Azért éreztetnem, tudatnom kell vele, hogy barátnő ide vagy oda, de mégsem engedhet meg magának olyan hangnemet velem szemben mint egy barátnővel, elvégre anyaként némi tiszteletet csak elvárhatok.
Vergődünk a nagyosodás és a gyerekeskedés lépcsőfoka között. Hol fellép, hol meg vissza. Ezt nehezen viselem. Panaszkodom, csodálkozom, hogy miért nem lehet már végre egy kicsit komolyabbnak lenni, hogy miért kell tizedikszer is ugyanazt elismételnem, miért csak akkor ér valamit a szavam, ha felviszem a hangom, neadj'Isten odacsapok valamit dühömben?! Értetlenül állok előtte és a tény előtt, hogy szép szóval semmire sem megyek. Naponta megfogadom, hogy szépen megmagyarázom ezt meg azt... el is kezdem...de befejezni nem tudom. Mert nem figyel, mert belevág a szavamba teljesen más témával, vagy ha kérdezek, gőze nincs miről beszéltem.
Amikor ecet helyett olajat hoz az üzletből és szemrehányóan néz rám, hogy kevés pénzt adtam oda neki... "Azt hittem, hogy...", "úgy értettem, azt mondtad, hogy"...és hasonló kifogások. És még a végén én érzem puliszkaszájúnak magam, hogy tényleg ilyen érthetetlenül beszélek hozzá? A baj csak annyi, hogy mások nem panaszkodnak erre.... de szűk családi körben is már hárman állapítottuk meg ugyanazt vele szemben.
Szegény lányom! És szegény én! Amikor elindul iskolába, nézem az ablakból: szép, ügyes, egészséges, bár kicsit mackós a járása, nem a csajos típusok egyike, de olyan bájos. Aztán látom, hogy jaj megint a bokafixes gatyóját vette fel, (amit nem engedett kidobni, mert házba használja majd, mert úúúgy szereti), úgy néz ki benne mint egy ágról szakadt. Mert, igen, elvárom 10 évesen tőle, hogy legyen már ízlése, ne kelljen naponta ellenőriznem, hogy mit vesz fel. Aztán gyorsan nekilátok rámolni a szekrényében, kidobálok mindent ami kicsit is kicsi, rövid neki. De azzal még nem oldottam meg az ízlésficamos öltözködés rejtélyét. Holott így nőtt fel: hangsúlyoztam a színeket, stílusokat, illeszkedjen egymáshoz... Attól még gondtalanul battyog kifordított sisakkal a hátán, nadrág egyik szára feltűrve a másik le... Na.
Ja és ott van a fésülködés! Félhosszú a haja de mindig beleakad a fésű ha én kezdem utánfésülni, aztán ő sziszeg, sikolt, hogy "most fésülködteeeeem!" Hogyan?
De akkor is az én már kicsit sem pici lányom, akit ugyanúgy szeretek csak éppen panaszkodom mellé. Néha szende kisangyal, néha ördögfióka akiről úgy érzem, speciel ellenem dolgozik. De ő az aki szívesen segít konyhában, takarításban egyaránt.. meg ő az aki előszeretettel vigyáz a kishúgára, olyankor is amikor nem kellene 
.
Én mea culpázom: velem van a baj.
Jóllehet, mire kipanaszkodtam magam, elszállt a keserűségem is, és megint tárt karokkal várom haza mint mindig persze. És ha netán haraggal válunk el reggel, az rányomja bélyegét az egész napomra rendesen.
Türelmetlen vagyok, sokat várok el tőle... elmélkedem. Ebben a korban én milyen gondok elé állítottam a szüleimet? És mennyi fejfájást okoztam nekik? Kiváltképp az anyukámnak?
Legalább ennyit biztosan
.
Hétvégi kotyvasztás
Múlt heti gasztro-alkotásaimat pakoltam fel a konyhámba.
Anyákra emlékezve
Ilyenkor anyáknapi köszöntőt illik mondani, Anyákhoz szóló verset... én mégis mást választottam.
Egy Horváth Árpádné által írt verset, amiről tudom, hogy Édesanyám számára egyik legkedvesebb költemény volt.
S mivel ő már nem hallgathatja a köszöntőmet, miközben egy gyertyát gyújtok érte, a kedvencét írom le:
Az Otthon
Az Otthon a lélek!
Nem a bútorok, szőnyegek, képek...
Az Otthon a szív, a melegség,
harmónia, szeretet, egység.
Becsület, erkölcs melegágya,
egyéni ízlés féltett vára...
Menhely a viharban, vészben,
világítótorony az éjben.
Fáradt vándor pihenő fája,
álmos gyermek fehér párnája.
Minden, ami szép, jó, kedves,
békességes, nyugalmas,csendes...
ahová mindig visszavágyunk,
(Horváth Árpádné)