Mindig történik valami emlékezetes. Ha másért nem, későbbi nosztalgia gyanánt érdemes a megörökítés dobozába zárni.
Kalauzrádió - Teljes gőzzel
Kotyvasztok
Lilla képek
Végre itthon, végre netközelben, eszkimoo: Sziasztok Drágáim!
Zsuzsa, ment a link messen.
Ircsi drága, amint... »
Aforizmák (15) 
Évamagazin
2 in 1
Á la beck
A kis herceg
Cicoma és konyhakötény
Mély tisztelettel sajnálom és sajnálattal tisztelem a mai hölgy celebeket, sztárokat. Közülük is azokat akik be merik vállalni a valamely főzős műsor szereplését. Édesek, aranyosak a maguk módján, szó se róla csak valami szörnyülködtető látvány nézni a fakanalat a kezükben olyan esetlenül, olyan szerencsétlenül
.
A magam részéről kizárólag egy-egy jó recept reményében nézem meg, ha épp rákapcsolok az est folyamán, azalatt is a frissen száradt ruhák összetűrögetése, rendszerezése nem olyan unalmas.
Na és akkor a ma estém is ilyen volt... Debreceni Zituka hosszú újjú ruciban tölti a kolbászt, majd szabadkézzel csipegeti a csipetkét , mint lányom a gyurmát (a XXI-ik században), s ami még visszataszítóbb: vállig leomló haja csak úgy libben ide-oda fesztelen, mintha semmi veszélye nem lenne az ételekre nézve azoknak a selymes hajszálaknak melyekből elég egy szál is ha kihull és a lábasban, tányéron végzi... s akkor a vacsorához hátrafogott hajviselet, pártával megtűzdelve...na de ez nem a praktikum részeként ugyebár...
(Csak zárójelben kívánom megjegyezni, hogy bizonyára már nagyon sokan kritizáltak, dícsértek blogjukban efféléket s egyáltalán nem újdonságnak élem meg a mai látványt, ellenben mára érett meg, egész pontosan mostanra érett meg bennem az egész. )
Összevetve a mai rosszmájúskodásomat: azért jól állt neki a hozzá nem értés a konyhában, amiből mégis egy igencsak sikeres ételsort hozott ki.
Miért is blogolok?
Mint olyannyiszor az utóbbi hetekben, ez a hétvége is csajos volt. Apunak rendszeresen hétvégi hegyi programja van, amit valahogy mostanság nem tudok tolerálni, de nem sokat érek a duzzogással sem. Úgy jártam, hogy már kedvem sincs kiírni magamból. Pedig múlt vasárnap is igencsak vérig sértődős hétvégém volt. Közös családi program leszögezve, aztán némi okos módosítás következtében maradtunk itthon. Csak csajok. Ő ment, persze... áhh, szóra sem érdemes!
Nézegetem az erdei fotóit, megszívom magam friss levegővel amit az erkélyen veszek magamhoz és voilá! Megy tovább az élet. Örülök, ismételten örülök, hogy nem kocsmázni, nem csajozni jár. Oszt' maj' lesz még közös családi kirándulás, séta, játék, miegymás. Csak Bea ne kérdezné naponta, hogy " mikor jössz haza?", "maradsz-e itthon?" áhh, szóra sem érdemes!
Szóval itt ücsörgök alvó lánykám mellett - pedig van tennivalóm elég, csak az a zakatolós fajtából való, így megvárom, ébredjen fel. Nosztalgiázok. Átböngésztem az immár lassan két éve íródó blogomat. Vörösbegynek köszönhetem, mert rákérdezett egy régebbi eseményre, és visszakerestem azt a bejegyzést. Uramisten, nem találom! Nem, mert piszkozatoltam akkor amikor az a bizonyos incidens történt ama Családi Baráttal és megírtam a panaszomat de mégis lőn béke belőle, mert volt olyan kedves és rájött, hogy tévedett. Szóval sikerült megbékülni, mindamellett, hogy utólagos hánytorgatózásait folyton hallgattam. De hát az uram gyerekkori barátja, nem elrontani neki a kapcsolatát.
Lezajlottak ünnepek, együtt töltött kirándulások, s mit ad Isten? mára már megint ugyanabban a hajóban evezek és immár döntöttem: véglegesen. Meg sem próbálok olyan emberrel baráti viszonyban lenni aki arra használja fel a kapcsolatait, hogy unalmában jókat csevegjen azzal aki naívan hisz még emberségben, barátságban egyaránt. Teszek rá, hogy folyton okot talál a méregzacskójának ürítésére és csakazértis visszateszem azokat a bejegyzéseket amiket elpiszkozatoltam, hogy megvédjem szegénynek az egóját. Örüljön, hogy nem írom ki a teljes nevét! Főként, hogy ezúttal olyan ostobaságokkal képes vádolni amit igazolni, bizonyítani nem tud, viszont az én bizonyítékom itt van a kezemben és még akkor is állítja: neki van igaza. No ettől az én éjszakáim nyugodtak lesznek, és igenis a blogomat - amit azért írok, hogy ha kell panaszkodjak, ha kell örüljek - a továbbiakban is felhasználom arra, hogy az ilyen érdekbarátságokat kikiabáljam és lepirítsam akit le kell!
***
Hűha, lecsillapodtam. Na ezért jó egy blog kéremszépen.
Szóval Vörösbegy, köszi, hogy érdeklődsz, arcátlanokkal nem békülök 
.
Mi van ha...?
Mi van akkor, ha az emberfia egy többéves lelki-barátság nyomán egyszercsak ott áll hipp-hopp volt barát nincs barát? Mert rá kell jönnie, hogy az ami volt csak egy álca, egy csalárd délibáb, hogy a hipokrita megtestesítője lehúzta magáról a leplet?
Voltak már duzzogásaim ez ügyben, mert bántottam, mert vicceltem és melléfogtam.
Volt eset rá, hogy visszavontam kijelentéseket, sőt bejegyzést is, de most az van, hogy amit kiírok magamból az örökre itt marad. Azért írok, mert valami fáj. Valamire nincs gyógyír, erre a valamiféle fájdalomra nem használ a Nurofen sem.
És fáj mert csalódtam egy emberben aki barátként adta ki magát, no meg csalódtam önmagamban is. Mert hogy jövök én ahhoz, hogy több éven keresztül megetetnek engem hamis baráti hiedelmekkel? Hogy lehetek ekkora ökör, hogy elhiszem arról az emberről, hogy barát aki - ha jól megy sorom - irigy, ha meg ölömbe hull a balszerencse, kis híján szemembe röhög: "úgy kell neked"?!
Jó okom van falba verni a fejem, meg jó oka volt átverni. Felismerte bennem az együgyü barátot akivel unalmában cseverészik csupán, egyébként egy "hogy vagy?" erejéig sem képes leállni ha éppen neki programja van.
Valaki, aki komolynak néz ki - külsőleg - valaki, aki rendelkezik némi tekintéllyel meg intelligenciával - külsőleg - visszaélhet bárki naivságával, mert tulajdonképp nincs meg belül az ami kívül ráragadt.
Szóval amit levontam tanulságként: lehetünk nyakkendős úriemberek, kosztümös úrihölgyek, sajnos egy diplomával nem szerezhetünk sem intelligenciát, sem kultúrált magatartást.
A kérdés csak annyi: miért kell az ilyen egocentrikus emberi sejttömegnek barát?
Félkész ételek és társaik
Jobb szeretem a teljes házi készítésű ételeket, azonban időnként mégiscsak megesik, hogy be kell segíteni egy "tasakos levessel" vagy előkészített szósszal az ebédhez. Néha elmegy, nincs is semmi baj vele, elvégre sok finomság megkapható már.
Így lett kedvencem az Uncle Ben's termékcsalád is. Eri barátnőm lepett meg még a télen egy isteni aszaltszilvás csirkével, rögtön kértem is a receptet, aztán megsúgta, hogy ilyen egyszerű: egy üveg szósz és máris kész. Azóta lassacskán próbálgatom a különböző mártásokat, az édes-savanyútól a maláj mártásig, (persze az aszaltszilvás többször volt már az asztalon, szerintem verhetetlen!) ízlik mindegyik. Na és ma került sorra a Szecsuáni szósz. Húst összeaprít, megpirít, tölteném hozzá a szószt, ami úgy csíp mint a fene, (ebből tényleg nem sajnálták a chilit, állapítom meg) na de akkor jön a bökkenő: azt írja az elkészítési módnál, hogy tegyünk bele ízlés szerint kesudiót...(miért ne tehettek volna kevesebb chilit bele és adják hozzá a kesudiót?!)
Szóval felháborítónak tartom, hogy a reklámban - legyen az spagetti szósz, Maggi meg Knorr levesek, vagy éppen Uncle Ben's szószok - jelszavuk az egyszerűség, gyorsaság, és milyen finom, hmmm! Na ez utóbbi igaz is, csak akkor mi, vásárlók kell megtanuljuk, ha már eme egyszerűség mellett döntünk néha, hogy ott helyben az üzletben olvassuk át a csomagolást, mit kell még beszerezni mellé...
Egy másik észrevételem éppen a szecsuáninál, a szervírozási ajánlat az üvegen. Azt írják, rizzsel tálalni, holott a fotón spagetti van feltűntetve 
.
Na szóval:
Mitől félkész a félkész? És miért nem az mutatja a képen amit ír?
Nyiff
Rekordot döntöttünk ordításban......avagy egy fárasztó nap története
.
Ma reggeltől így kezdtük. Evés, ordítás, alvás, ordítás, evés...és így tovább... (Nekem csak azért furcsa, mert apjamódján csendes volt eddig a kis comboskánk).
Aztán mindegy volt, hogy ölben van, vagy "égen-földön-levegőben", a reakció ugyanaz. Kenguruban is hordoztam ruhateregetés közben, majd mosogattunk kettecskén, meg ilyenek. Na ez kicsit szórakoztatta a lelkecskémet gondolom, mert csend volt azalatt. De ha neadj' Isten leültem volna kicsit vele, zendített! De még hogy zendített! Könnymentes, telitorkos ordítás!
Aztán eldöntöttem így a késő délutáni órákban, hogy hama
rabb fürdetem a szokásosnál. Épp most hallgatott el és kedvenc elfoglaltsága: a plüssök címkéjét mütyürölni - ismét a sláger.
Szóval: 
Tessék: az "ártatlan pofija" (ő nem volt ma kiabálós, neeeem
):
Dudáljon! - avagy modern nannyó beszólása
Tudtam én, hogy baj lesz a széles méretű babakocsinkkal. Amúgy jó kis Bébé Confort trophy air6 cucc, kényelmes. Csak mivel tágas, keskeny járdáinkon nem mindig férek el vele.
A minap sétáltatom a kiscsajt - nem is olyan keskeny járdán - és egy középkorú egyénekből álló csapat gátolja az utam. Egy-két-három biciklis öregbácsi, meg egy mindenfélejóval megrakott szatyrokat cipelő nénike. Mindenki beszélt valakihez, kész dumazavar volt, de megpróbáltam oly módon bekapcsolódni, hogy ha utat kérek, s időben továbbállok, nem kell hallgatnom, hogy az ők idejükben bezzeg...! Mondom is a néninek - mivel őmiatta nem tudtam elmenni a járdán - hogy elnézést.... Reakció: semmi. Mégegyszer próbálkozom, ezúttal hangosabban. Semmi. Bácsika, az egyik, észrevesz, megrángatja néni ruháját: állj félre Julis, hogy ez az asszonyka nehogy elüssön! Megörültem, hogy észrevettek. Küldeném feléjük széles hálamosolyomat, mire nannyó őnagysága felkiált: hát dudáljon! (...)
Vazze'!
Azt mondják, az öregektől kell tiszteletet meg egyéb jókat tanulni nekünk fiatalabbaknak. Na de ezeketől?! 
Ezt én is tudom magamtól.
Meddig ér a „nagypolgár” nyelve?
Választások. Kampány van városunkban. Tanácsos- és polgármesterjelöltek – s főleg ez utóbbiak – kínálják ingyenes szolgáltatásaikat, vagy ha úgy tetszik: önzetlen segítségükkel ajánlkoznak a kispolgár felé.
Olvasom a képújsághirdetést. Lévén Pünkösdi búcsúra készül a város népe, ilyenkor tömegesen zarándokolnak Csíksomyóra. Aki tehetősebb, autóval közelít, mások vonat-, busz-, alkalmi járatokat vesznek igénybe. A buzgóbb népek bizony gyalog teszik meg évről-évre a több mint 60 km.-es távot. Idén azonban már újabb kényelmes megoldást biztosít a város egyik polgármesterjelöltje. Mint olvasom a felhívást: „Zarándoklat! Szeretet!” (...) ...itt írja, hogy kicsoda ő és hol, mikor jegyzi elő a megbízott mecénása eme nemes célú zarándoklat csapattagjait. Lehet csatlakozni kérem! Annak is aki azt sem tudja, merre van Csíksomlyó! Ők már csak tudják. Azt is, hogy vasárnap nagymisére kell menni, kizárólag az első bejárati ajtónál! Most. Kampány idején. Addig az erdőírtás nagymesterei voltak, - csak úgy sír a lelkem amikor elmegyünk kirándulni és egész erdőket látok letarolva – most meg „mentsükmegavárost” címszóval kinyaljuk a kispolgárok s...gét is csak Őt, meg Őt válasszuk! Van aki felragasztott mosolyával példás családapaként vonul végig a városon babakocsit tolva és van ideje (hál’ Isten) lekezelni a férfinéppel. Mindegyik fajtával. Egy "hogyvannak" erejéig kedvesen elbeszélget Ő, igyekezvén a kispolgárokkal bíztató, bátorító szemkonmtaktust teremteni. Engem válasszatok! Na biztos téged, ugyanis eddig még Te vagy a legideálisabb eme feladatra. Most, igen most kell sétáltatni még a családot, ugyanis nemsokára nem lesz idő rá. Ebben a városban kemény munkával lehet csak rendet teremteni.
Másik illetékes uraság végre valahára megoldotta a közvilágítást! El sem hiszem, hogy keskeny utcácskánkban nem botorkálunk hazafele az est folyamán. Kinézek az ablakon és mindenütt lámpák ragyogják be poros-szemetes- gödrös városunkat. Poros, szemetes de legalább látjuk a gödröket. Hihe. Tavaly még csak díszvilágításra futotta. Háborogtam is éppen, hogy mi a francnak kell Kossuth és Petőfi szobrához reflektor? Odáig kérem, kucifántos eljutni sötétben. De ha eljutottunk kéz-lábtörést megúszva, megcsodálhatjuk őket.
Szóval, ilyenkor mindenki igyekszik mindent megtenni értünk, kisemberekért. Nekünk. Hogy jó legyen. Ilyenkor lehajolnak hozzánk, észrevesznek, észre bizony! S ez nekünk jól esik. Mindaddig tart, amig valaki elfoglalja a trónt. Aztán jön a pofáraesés. Semmi nem változik. Legalábbis nem abba az irányba amit várunk.
Nyugdíj előtti rugalmasság, avagy... kegyelmi zóna
Postahivatal. Mint mindig, "kellemesen" tekergőző sorok. Három ablaknál látják el az ügyfélszolgálatot, ez így jó is, mert akkor "csak" egy órát időzik bent az emberfia többé-kevésbbé kellemetlen szagok társaságában. Itt állok szülés előtt néhány nappal, de vagyok olyan becsületes, hogy kivárom a soromat 
. Csak 8-an állnak előttem, az nem sok. Elintéznivalóim egyike egy utalványkifizetés, a másik meg egy szimpla postai bélyegváltás. Előrebocsátom, eddigi tapasztalataim alapján el lehetett intézni kétféle műveletet is egy kasszánál. Teljesen nyugodtan vártam a soromra, hogy most sem lesz másképp. Főként mert ismerem kasszás nénit és tudja - ha nem is látja a berácsozott ablak mögül - hogy várandós vagyok. Szóval állok a sorban, hallgatom az emberkék különféle zúgolódását: lassan halad a sor, mennyit tökölnek, meg hasonló megjegyzések sorozatát. Próbálok derűs arccal türelmesen várakozni, persze begörcsöl a lábam, fáj a derekam, de hősiesen állom a sarat.
Időközben dél lesz, váltáscsere. Minimum 20 perc. De már én állok az ablaknál! 
. A régimódi nyomtatók zaja elnyomja a sorbanállók zokszavait, így inkább fürkészem a kercegő-csattogó szerkentyűből kiáramló papírtömeget, saccolom, körülbelül hány méternyi lehet összevetve 
. Zárják a délelőtti tevékenységet. Mindjárt..., mindjárt én következem. Na de mégsem. Valakinek, aki szintén ismerős, nincs ideje sort állni, így beszól Klárikának, hogy ezt a cetlit bedobja, majd visszajön a nemtudommiért. Zárás folytatódik. Kicsit dumcsiznak, kedves középkorú hölgyike megfőzte az éppen érkező kollegináinak a kávét 
, szürcsölgetik, valamiket ide-oda tesznek-vesznek, gondolom ez is a váltáscsere rendszeres része.
...
Aztán végre leül a délutános kasszás néni. Akit ismerek. Benyújtom neki a kifizetendő számlát. Azon nyomban visszatolja:
- Kicsikém, a másik ablaknál vesszük el a mandátot! ( 
Nem létezik! )
És már kéri is a következő klienst.
- Jó, akkor legalább egy postai bélyeget és borítékot itt kaphatok? - szólok elfolytott hangon.
- Azt igen. (
De jó!)
Bibelődünk. Kellene 10 bani apró. Nincs. Nem tud visszaadni. Kerekítsen, mondom neki, elvégre hálás lehetek, hogy megmondta, melyik ablaknál kell újra sort állnom ahhoz, hogy a "mandátomat " kifizessem.
Eközben hátul egy zúgolódó férfi dünnyögi az orra alatt:
- Azért nem szolgálta ki magácskát, mert nem tudja kezelni a kompjútert!
Próbálom palástolni, hogy éppen fulladok meg a méregtől
, de nyugtatom magam, a stressz árt a babámnak is.
Nem, nem álltam újra sorba, ahhoz már a dühöm nagyon nem bírta magát bent tartani. Magamra kényszerített higgadtsággal nyálaztam a bélyeget, címeztem a borítékot - legalább ez megvan. Kicsi lányom Tappancsos játékszelvényét teszem fel.
Aztán távozok.
Mindeközben azon morfondírozok, hogyan lehet megtartani úgy egy állást, hogy a munkánkat csak részlegesen vagyunk képesek elvégezni?! Nyugdíjazás előtt néhány évvel nem kellene-e még egy kis továbbképzést elsajátítani, csak egy ici-picit, csak annyit amennyivel megkíméljük tucatnyi emberek idegártalmait?! S ha velük engedékenyebb a munkahelyi követelmény merthát ugyebár ledolgozták már életük legjavát, akkor a frissen végzett, még tapasztalatlan fiatal munkaerők miért nem kapnak hasonló kegyelmet, úgynevezett türelmi időszakot? Csak addig amíg megtanulják a feladatok mellett a munkaviszonyok egyéb kötelezettségeit, amíg "felnőnek", beleszoknak a tökéletes munkavégzés járataiba?! Csak azért mérgelődök, mert a mai álláskeresőknek mindazonáltal, hogy szépnek, fiatalnak, dinamikusnak, intelligensnek, felsőképzettségűnek, rugalmasnak, függetlennek, s jóégtudja még minek kell lenniük, még tapasztalatokkal is kell rendelkezni. Fiatalon honnan a jóégből legyen a kisujjában az embernek az a képzettség ami a nyugdíj előtt álló, élete legjavát végigdolgozott, tapasztalattal rendelkező egyénnek sincs meg?! 
Nekik nem kötelező a rugalmasság?
(Most indulok - szülés előtt nemsokkal - kifizetem annál, annál a középső ablaknál a mandátomat!)
Ünnepek zuhatagában
Jóllehet még Halottak napja le sem járt (kis túlzással élve) és már a mikuláscsomagok, meg szaloncukrok hada sorakozik az üzletek polcain.... 
. Utálom! No nem azért utálom, mert nem szeretem a Karácsonyt, hanem mert csupa kereskedelmi jellege lett az ünnepeknek. Na persze, ez nem új keletű, egyáltalán nem. Ami fura számomra, hogy - legalábbis így tudom - eddig még csak a decembert tartották az ajándékozás hónapjának, idéntől azonban - ezt is szerény városkánkban tapasztaltam csupán, nem tudom máshol milyen "hagyományai" vannak - még november közepét sem tapossuk és ott ékeskednek a polcokon, csillognak a kirakatokban a Karácsony, a szeretet ünnepének apró jelképei. Ahogy Eri barátnőm mondja a dús vásári készletekre: szinte "lekiabálnak" a polcokról, hogy "vegyél meg!", "vigyél haza!" Lassan megfulladunk a kereskedelmi lavina zuhatagában.
Lányom - elmúlt 9 éves, - tisztában van a téli ünnepek ajándékozási titkaival, mégis - csoda-e?! - a napokban már a kabátomat ráncigálva ismerteti velem a mikulási, karácsonyi vágyait. Magyarázom, több mint egy hónap van addig, kicsit hanyagoljuk még a témát ... rámutat a szaloncukrok, karácsonyi gömbök tömkelegére: nemhiába vannak már áruba bocsájtva... közelegnek az ünnepek. Mindezt fokozza még a természet ajándéka: a szép, télies, havas időjárás, ami nem is panaszos (még örülhetünk a globális felmelegedés késlekedésének).
Szóval mi van itt kérem? Lassan novembertől áprilisig Karácsonyozunk, majd Halloween napjáig a húsvéti árucikkeket szajkózzuk, no meg beszorítjuk a helyére Valentint is...
Semmi bajom nekem az üzlettulajdonosokkal, vállalkozókkal, 'sze, ha nekem is ez jelentené a megélhetést ugyanezt tenném, merthát ne' már a szomszéd boltjában lehessen csak időben hozzájutni eme termékek széles skálájához! Nem, nem hibáztatok én senki emberfiát ezért, csak felteszem a kérdést: vajon az unokáink fogják-e még tudni egyáltalán, hogy miért karácsony a Karácsony? Miért örülünk a puttonyos Mikulásnak?
Egyszóval: lemaradtunk
Pukkasztó a délutánom. Két napja készülünk a majálisra, ami az utóbbi öt évben rendszeresen munkaidővel telt el. Itt áll kilátásban a négy napos erdei tüdőtisztításos, energiafeltöltéses, bográcsosfőzőcskés, virágszedéses, hegyitúrás meg mindenmijós hétvége, erre mit csinálnak ezek a férfiak??? Itthon "felejtenek" . Nagyon-nagyon enyhén fogalmazva. Az történt ugyanis, hogy reggeli megbeszélés után baráti körünk többsége úgy döntött, hogy holnap reggel indulunk örökös kirándulóhelyünkre a Gyilkos-Tó-hoz . Ezzel nem is lenne baj, ha én a süteménykészítést meg egyéb elintéznivalókat nyugisan nem délutánra hagytam volna... halom mosogatnivaló edény, teregetni való ruhák...házimeló bőséggel 
. Délután négy órakor szól a telefon, hogy terv-változás: menni kellene éppen most. A csomagolási idő: 20 perc. Hogy én ebbe a legrapidabb sebességemmel sem férek bele az már régről igazolt. Ráadásul lánykám is délutáni sziesztáját "végezte", 
nem szerettem volna felébreszteni. Egyszóval: lemaradtunk. Páromat sikerült 20 perc alatt összecsomagolni, mindefélét rásóztam amit csak lehetett, hogy mi holnap reggel indulván autóbusszal kényelmesen könnyűturistaként érkezzünk. (Ilyenkor eszembe jut: jó lenne egy saját autó, de még anyagi fedezet hiányában nem állunk ott, hogy megengedjük magunknak)
Azzal nyugtatom magam, hogy páromnak is lehet egy szabad estéje, sörözzön csak kedvére, rúgjon ki a hámból! Kiderült, minden fehérnép holnap megy, kétlem, hogy a véletlen műve az egész 
. Aztán holnap érkezünk mi, háziasszonyok, házisárkányok és visszaállítjuk a családias hangulatot .
Közben meg folyamatosan kapom a telefont: itthonfelejtett dolgok: telefontöltő, toilettpapír, még egy kis krumpli, s ki tudja reggelig még mi minden eszébe nem jut... szóval a jó munkához idő kell. És a csomagolás is egy munka elvégre. És nekem ugyebár nem volt időm 
.
Megyek és megsütöm kedvenc kuglófomat, az mindig beválik 
és duzzogós kedvem is elszáll.
hogy az a...!
Na ez a reggel nem így kellett volna kezdődjön. Minek is akarom az ágyneműt szombat délelőtt szellőztetni?! Olyan vidáman ébredtem, tele munkakedvvel - hogy majd megejtem szokásos hétvégi vásárlásomat, no meg főzőcskést játszok - erre mi történik? Az erkélyen kiborul egy virágcserép. A benne levő összes tartalmával együtt!! Hogy az a....!! s elharapom nyelvem, pici lányom meg ne hallja. Édes párom nyugtat: ennyi baj legyen,... minek idegesítem magam.. bla, bla... a kis higgadt. A kis bűnbak. Merthogy igenis őt hibáztatom eme szombat reggeli erkélyes hisztériámért! Merthogy - kizárólag figyelmességből ezt elismerem - az összes télisport kellékeit egy sarokba állította, hogy én kényelmesen teregethessem a frissen mosott ruhákat, melyek a tavaszi szélben olyan szépen lengedeznek árasztva magukból kedvenc ruhaöblítőm illatát. Hálával tartozom háziasságáért, szó se róla. Csak...na ez a csak ne lenne itt. Hogy miért nem lehet kicsit figyelmesebben raktározni, hogy ez a fránya virágedény le ne esett volna... ilyen és ehhez hasonló "csakokkal" rombolom le kedvesem házias neveltetéséből eredő jóindulatát. Ahelyett mosolyogva venném a seprűt, "á semmi baj" alcímen előkészíteném a terepet eredeti tervemhez: ágyneműszellőztetés. Igen, ez volt reggeli szándékom. Na jó, hajtsuk végre! És irány a zöldségpiac!
Márciusi fagyás